35 évesen az idősebb labdarúgók közé tartozom aki, bár még nincs vége a karrieremnek, egyre többet gondolja végig hogy mi, miért, és hogyan történt az elmúlt 17 év során. Mit tettem jól? Mit tettem volna másképp, vagy mit csináltam volna ugyan így? Megérte-e a sok munka és lemondás azt, amit elértem?
Először is tisztáznom kellett magammal, hogy amit elértem eddigi karrierem során, az mennyire tehet elégedetté. Fiatalon előre elfogadtam volna-e ezeket a sikereket illetve a sikertelenségeket, hiszen természetesen akadtak ilyenek is pályafutásom alatt. Az ember képes az idő elteltével csak a szépre, a jóra emlékezni és félreteszi a rosszat, próbálja azt feledtetni. De ez így van rendjén azt hiszem, mivel a sport is megtanította nekem, hogy a vereségekből is tanulni kell, de erőt meríteni a sikerekből lehet igazán.
Gyermekként, ha azt mondták volna,hogy egyszeres Magyar Bajnok és egyszeres bronzérmes leszek, továbbá játszhatok Magyar Kupa döntőt és pár nemzetközi kupameccset is, akkor biztos azt mondtam volna, hogy szép-szép, de én magyar válogatott és világbajnok akarok lenni. Ez természetesen így volna rendjén, hisz melyik gyermek ne akarna a világ legjobbja lenni az általa oly imádattal űzött sportágban.
De fiatalon természetesen nem tudhatta az ember, hogy meddig juthat el az ember labdarúgóként. Általános iskolásként természetesen nem készültem tudatosan profi futballistának, én csak imádtam focizni az iskolában, vagy ha hazamentem, akkor az utcán. Ha rossz idő volt, akkor szüleim „örömére” a garázsban rugdaltam a bőrt, magam köré képzelve a sok nézőt, az ellenfeleket és boldogan kiáltottam minden gól után, ami a garázskapun dörrent.
Mivel mindig sportosztályba jártam, a Landorhegyi iskolába és később a Kölcsey Gimnáziumba is, megismerkedtem más sportágakkal is. Tagja voltam a kosárlabda csapatnak, az atlétika csapatnak de tagja voltam egyszer még a röplabda csapatnak is. Aztán 13 évesen leigazolt a ZTE, ahol már 2 éve rendszeresen edzésre jártam. Igazi fordulatot az jelentett számomra, mikor 1992-ben meghívtak a korosztályos válogatottba, ahol utána még 27-szer léptem pályára címeres mezben. Ekkor már körvonalazódott bennem, hogy érdemes lehet a futballal komolyabban számolnom. 1994-ben aláírtam első profi szerződésemet, amikortól tulajdonképpen elmondhatom, hogy hivatásomnak, foglalkozásomnak tekintem ezt a sportágat.
Gyerekként imádtam focizni. Ma sincs ez másképp. Ma már tudom, hogy igazából a játék örömét a kisebb sikerek, részsikerek adják, amik a játék közben érik az embert. Az igazán nagy motivációt viszont a mérkőzések megnyerése jelenti. Manapság is vannak edzések, mikor az egymás közötti játékokban gigászi csata alakul ki és a motiváció „csak” annyi, hogy melyik csapat tagjai mehetnek aznap haza a győzelem édes ízével.
Hivatásos labdarúgóként már nagyobb a felelősségem, hiszen nem csak a saját sikeremért, hanem a csapattársak, a szurkolók és a klubom sikeréért is kell küzdenem. Ez a pszichikai nyomás sok játékosnak problémát is jelent, főleg fiatalabb korban. Itt már nem arról szól a játék, hogy magamat szórakoztassam, önfeledten játszadozzak. Profi focistaként muszáj jól teljesítenem, hogy bizonyítsak az edzőmnek, a vezetőknek akik szerződést és azzal együtt pénzt és megélhetést adnak, a szurkolóknak, akik a csapat sikeréért szorítanak és nem utolsó sorban magamnak, hogy képes vagyok a tőlem elvártakat teljesíteni.
Mindent egybevéve azt hiszem nem panaszkodhatok, sőt! Jóval többet kaptam a labdarúgástól, mint amit fiatalon gondoltam volna, még akkor is ha nem voltam magyar válogatott és nem lehettem világbajnok. Egy új, tudatosabb gondolkodást, ezáltal új életformát és rendkívül sok olyan kisebb-nagyobb örömet, amit nem lehet számokban lemérni, és talán soha életemben nem szerezhettem volna meg hétköznapi emberként.
Kocsárdi Gergely
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.