Ez csak egy hegy!

Egy elképesztő történet a szülői gondoskodás mindent elsöprő erejéről

Dick Hoyt és fia, Rick minden maratonon, duatlonon és triatlonon közösen indul el, és egyszerre érnek célba. Pedig a fiú nem tud sem járni, sem beszélni… 

Egy középkorú férfi, nyugállományú katonatiszt, fut az országúton, maga előtt kerekes székben tolva egy fogyatékossággal élő, sugárzó arcú fiút. Ugyanez a férfi egy csónakban vonszolja magával a srácot, majd a partra érve ölbe kapja, egy kerekesszékkel összeépített biciklire ülteti, aztán mögé pattan, és pedálozni kezd. Aztán újabb és újabb képsorok jönnek és lényegében csak a táj változik: az apa rendületlenül fut, biciklizik és úszik, a fia tehetetlen kis teste pedig csak úgy suhan vele…

A történet 1962-ben kezdődött. A massachusettsi Hoyt család fiúgyermeke, Rick, születésénél komplikációk léptek fel: a köldökzsinór a baba nyaka köré tekeredett, az agya így nem jutott oxigénhez, aminek CP (cerebral palsy), azaz agyi bénulás lett a következménye. 

Amikor a fiú kilenc hónapos volt, az orvosok közölték a szülőkkel, Judyval és Dickkel, hogy a gyermekük nem lesz képes járni és beszélni, egész életét vegetálva fogja leélni. Azt tanácsolták nekik, hogy adják fogyatékosok számára fenntartott intézetbe. Hoyték azonban nem fogadták meg a kegyetlen orvosi tanácsot, nem voltak hajlandók fiukat nyomorékként kezelni, és saját életük megkönnyítése érdekében csak úgy lepasszolni. 

Észrevették, hogy a kisfiú követi a tekintetével a mozgást, odafigyel a beszédre, évek kitartó munkájával pedig elérték többek között azt is, hogy egészséges gyerekek közé járhasson iskolába. Amikor Rick tizenegy éves lett, a szülők a Tufts Egyetem szakembereitől kértek segítséget, hogy valamilyen módon lehetővé tegyék, hogy fiú érdemben kommunikálni tudjon a külvilággal. Az egyetemen elsőre elutasították a kérést, azt állítva, hogy lehetetlen, hiszen Rick agyában nem történik semmi. Dick azonban erre azt válaszolta: “Mondjanak neki egy viccet és figyeljék meg, hogy nevetni fog!” 

Mondtak. És igen, a fiú nevetett.

Miután meggyőződtek arról, hogy Rick agya valóban mutat aktivitást, a mérnökök készítettek számára egy speciális számítógépet, melyet a fejének apró mozdulataival tud irányítani, és így képes leírni a gondolatait. Az első mondat, amit Rick a gép segítségével leírt, a következő volt: Go Bruins!, vagyis a Boston Bruins jéghoki-csapat biztatása. 

1977-ben aztán, amikor Rick egyik osztálytársa megsérült egy balesetben és jótékonysági futóversenyt rendeztek a javára, a fiú kinyilvánította, hogy szeretne rajta részt venni. Dick pedig, aki saját bevallása szerint azelőtt soha nem futott még egy mérföldnél többet, úgy döntött, benevez a versenyre. Öt mérföldet futott a fiát tolókocsiban tolva. Ez a nap túlzás nélkül megváltoztatta Rick és Dick életét. 

A verseny után Rick a számítógépe segítségével a következőt írta: “Apa, amikor futottunk, nem éreztem magam rokkantnak”. Dick ekkor elhatározta, hogy annyiszor adja meg fiának ezt az érzést, ahányszor csak tudja. Kemény edzésbe kezdett és két év múlva a Hoyt Team készen állt arra, hogy elinduljanak a Boston Maratonon. A verseny szervezői azonban nem engedték indulni őket, mert nem voltak besorolhatók sem egyéni futóként, sem pedig mozgássérült versenyzőként. 

Dick és Rick ettől függetlenül is csatlakozott a mezőnyhöz és teljesítették a távot. 

Minden évben.

1983-ban, egy másik maratoni futáson olyan előkelő időeredménnyel végeztek, hogy megkapták az engedélyt a Boston Marathonon való hivatalos induláshoz. 

Egyszer aztán valaki feltette a kérdést Dicknek: Miért nem triatlon? Dick pedig, aki úszni addig még nem tanult meg, és hat éves kora óta biciklin sem ült, úgy döntött, miért is ne?! 

Az azóta eltelt évtizedekben a Hoyt Team – többek között – 224 triatlont – ebből 6 Vasember-versenyt -, 20 duatlont, 65 maratont – ebből 25 Boston Maratont – teljesített. 1992-ben 45 nap alatt, futva illetve biciklizve átszelték az Egyesült Államokat, 3770 mérföldet megtéve. 

Dick 2003-ban egy versenyen kisebb szívinfarktust kapott. Ekkor derült ki, hogy az egyik artériája 95 százalékban eltömődött. Az orvosok közölték vele, hogy ha nem sportolt volna ilyen keményen, valószínűleg már 15 éve halott lenne. Ilyen értelemben tehát apa és fia megmentették egymás életét. 

Rick egy alkalommal a gépe segítségével úgy nyilatkozott: “Nem kétséges, az én apám az évszázad édesapja”.

Rick és Dick hazájukban hősnek számítanak. A Hoyt Team az évek során számos elismerésben és díjban részesült. Történetükről It’s Only A Mountain (Ez csak egy hegy) címmel könyv is megjelent (azóta ezt két másik is követte, a Rick története és a Devoted [Odaadó]), illetve több DVD-t is kiadtak. 

A nevükkel fémjelzett alapítvány, a Hoyt Foundation immár tizenhat éve segíti a mozgáskorlátozott emberek elfogadtatását, oktatását, mindennapi életének megkönnyítését. 

Nem mellékesen Rick a Bostoni Egyetemen diplomát szerzett és jelenleg is az intézmény dolgozója. A saját lakásában él Bostonban, ahol egy otthoni ápoló segíti őt a mindennapokban. 

A Hoyt szülők már nyugdíjasok, a massachuettesi Holland városában élnek. Apa és fia a mai napig is indulnak sportversenyeken, illetve az Egyesült Államokat járva különféle rendezvényeken jelennek meg. 

Egyszer megkérdezték Ricktől, hogy mi lenne az az ajándék, amit legszívesebben adna az édesapjának? Erre a fiú a következő választ adta: “Amit a legjobban szeretnék, az az, ha egyszer az apám beülne a székbe és én tolhatnám őt”. 

Végezetül egy videó kettejükről, a Hoyt csapatról. Nem könnyű végignézni könnyek nélkül (bevallom, nekem sem sikerült):