2010. november 22., hétfő

Miért szeretek sportolni?

Rolanddal azt reméljük, erre a kérdésre minél több blogba író közszemlére teszi mások számára is látható módon a saját kis válaszát. Vagy akár nyithatunk egy "Miért nem szeretek sportolni?" témakört is fedezéknek, amely árnyékából az ellentábor tüzelhetne. Hogy a sportolók lőhessenek elsőnek, el is kezdek gyorsan tárazni.
Először is vajon tényleg olyan egyértelmű-e a pozitív hangvételű kérdésfeltevés? Annyi minden nyalánkság létezik a Nintendótól (vagy manapság már X-boxot kell mondani?) a lerészegedésen keresztül a rögzíthető-visszatekerhető tányéros tévéig, hogy mi értelme éppen egy szó szerint is izzadtság-szagú aktivitásba szerelmesedni? Nehogy már ne okozzon nagyobb örömet egy kényelmes babzsák oltalmában végignassolt DzsekiCsen művészmozi?
Alapvetően nehéz lenne bármilyen szubjektív gondolatot felhozni a fentiek ellenében. Legalábbis egy átlagos földi halandó (értsd nem-sportoló) irányába biztosan reménytelenül vergődnénk a mozgás mellett felsorakoztatott érveink útvesztőjében. Aki viszont hasonszőrűen gondolkodik, talán nem is érti, miért kellene a sport mellett ágálni, ez számára olyan, mintha egy marcipános habostorta előnyeit lenne kénytelen hallgatnia órákig, pedig azonnal be is tömhetné az egészet.

Egy erőltetett, körmondatoktól hemzsegő eszmefuttatást kiváltandó, inkább néhány hirtelen felmerülő kellemes érzést írnék le, amit a sport nélkül talán soha nem élhettem volna át.

Szóval akkor, szeretem,…
…amikor bringával felérek egy hegyre és a kormányt elengedve kiegyenesedhetek néhány másodpercre
…amikor befejezek egy kemény résztávot és érezhetően kezd megnyugodni a pulzusom
…ha a megnyugvás után újrakezdhetem a következő etapot
…amikor befejezem az edzést és azonnal a pulzusmérőm adatai között navigálhatok levezetésként
…ha futás közben könnyíthetek magamon két tuja között
…és közben senki nem lát meg
…ha a reggeli futást sötétben kezdem el és abban is fejezem be (na jó, ez néha nyomasztó is tud lenni)
...amikor a kilométereket hóesésben teljesítem, miközben jól szétázik a cipőm, de már egyáltalán nem érdekel
…amikor az eszement hátszélben csak kormányoznom kell az országúton
…ha a járókelők biztatnak edzés közben és az nem úgy hangzik, hogy „Fuss, Forrest, Fuss”
… amikor a súlyokat pihenésként átpakolhatom egy újabb gyakorlat kedvéért
…és azt utána meg is tudom emelni
…ha a bringával hazatérve belegondolok, hogy ha nem egy kört írtam volna le, most milyen más városban lehetnék
…amikor már edzés közben érzem, hogy az adott tempóval mire viszem majd a következő versenyen
…ha végül még annál is gyorsabban teljesítem a versenyt
…amikor büdösen és izzadtan felszállok a hazafelé tartó vonatra és már nem foglalkoztat, mit gondol a kalauz rólam
…ha már az utastársaim véleménye sem izgat
…amikor egy kaptatón felfelé tekerve a magas pedálfordulat miatt nehezebb fokozatba kell kapcsolnom
…amikor már régóta nem kaptam ki teremfociban, miután már mindenféle elosztásban játszottunk
…ha ezt már a többiek is észreveszik
…amikor egy kiadós futóedzés után sem fáradtan, hanem felpörögve kezdem el a focit
és végül
…határtalanul boldog vagyok, ha megúszom a labdás kalandot sérülés nélkül.
Egy ilyen felsorolást oldalakon keresztül tudnék folytatni, de azt már nem olvasná el senki, talán én magam sem:-)

1 megjegyzés:

  1. Attila,
    nagyszerű írás, többen megjegyezték nekem: nem is gondolták, hogy ilyen jól írsz! A futás részét igazán magaménak érzem én is. Kedvet kaptam, úgyhogy hamarosan jelentkezek egy "Miért szeretem a futást?" c. szösszenettel!

    VálaszTörlés

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.